Sosem gondolnánk, hogy az a kijelentés igaz lehet, hogy az élet tükröt mutat nekünk... Nos, ezt az érzést most én is átélem.

Lehetetlenségnek tűnhet, de az életünk egy pillantás alatt teljesen megváltozhat... Elveszíthetünk olyanokat, akiket szerettünk s el kell engednünk olyanokat, akik a világon a legfontosabbak nekünk s rá kell jönnünk arra, hogy ez az élet egy igazi orosz rulett s igazi győztes sosem lesz benne...

Sosem gondolnánk, hogy megtapasztalunk olyan dolgokat, melyeket régen mi tettünk másokkal olykor direkt, de többségében csak a bizonytalanság miatt... Nos lehet ezt hívják a sors fintorának!

Félni attól, hogy nem tudod mit akarsz a legrosszabb érzés... Én már csak tudom s számomra a legfájobb, hogy most Te nem tudod mit akarsz... Félek, hogy ez az egész minden amit nap mint nap mondasz csak átverés, csak egy kifogás vagy csak egy terelés... 

Vajon tényleg ennyire nehéz? Vajon tényleg nem tudod mit akarsz? S vajon tényleg fontos-e még ez az egész, vagyis Mi? 

Bárcsak elmondanád mi van a szíved mélyén s bárcsak tudnám mit tehetnék, hogy az az érzés mely engem is már egyszer magába folytott, téged ne folytson el...

Rettegek s tehetetlen vagyok s hiába akarnék tenni bármit is lehet felesleges mert csak jobban eltaszít... 

Lehet fel kellene inkább adnom s hagyni, hogy történtjen úgy ahogyan megvan az írva... De mindig az lebeg a szemem előtt amit mondtál, hogy ,,Ketten vagyunk egymásnak s ez a legfontosabb...'' 

Hozhat bármilyen bukkanót, harcot az élet Mi megoldjuk hiszen nagyobb erő nincs mint a Szerelem ami minket is összetart még ilyen messzire is egymástól... 

Harcolj értünk, harcolj a szerelemért, a szíved hangjáért s merj előttem az lenni aki igazán vagy csak fogd meg a kezem s sose engedd el...

Csatát vívni egy olyan helyzettel, melyre sosem számítunk talán a legnehezebb... Elengedni egy olyan személyt, aki fontos számunkra talán a legveszélyesebb döntés... S ilyenkor a félelem, a kétség ami úrrá lesz felettünk.

Aggódunk, örlődünk s csak azt kívánnánk bár erősebbek lettünk volna s nem engedtük volna el a kezét...

Erősnek maradni lehetetlen, ha közben a szív majd megszakad... Mosolyogni úgy, hogy közben sírni tudnál s bátorítást adni úgy, hogy közben te magad sem tudod mi a helyes.

Fáj a csend s fáj a magány s az űr, melyet ez az egész hagyott maga után...

Vajon lesz még boldog pillanat, vajon lesz még érzéki csók? Vajon minden rendben lesz? S vajon úgy fog vagy jobban fog szeretni ezek után mint régen?

Hiányzik a pillantás, hiányzik a mosoly s hiányzik az ölelés, azaz ölelés, mely minden pillanatban megnyugtatott...

Oly távol s oly messze, hogy a szív beleremeg... Életünk során számos olyan kérdéssel kerülünk szembe, amelynél döntést kell hoznunk s az, hogy ez a döntés olyan legyen mely szívünkből szól...

Egy ismerősöm szavait említve... ,, Érdemes feltennünk magunknak a kérdést, hogy érzésünk szerint szabadon eldönthetjük-e mihez kezdjünk az életünkkel? Egy valami bizonyos, akiknek szabadságukban áll megválasztani, hogyan éljenek, azok általába véve boldogabbak..." (Pálma Engi)

Annyira elgonsolkodtató és szívhez szóló ez a gondolat, hiszen az életben sokszor hozunk meg olyan döntéseket, amelyekre a kényszer visz rá minket... Sokszor hagyunk hátra mindent csak azért mert úgy érezzük ez a helyes és sokszor kell rájönnünk arra, hogy az amit akár szabadon akár kényszerből véltünk helyesnek csak egy félre siklott elképzelés...

Hátunkon cipeljük életünk minden egyes emlékét s azokból okulva próbálunk helyesen cselekedni s olyan döntéseket hozni, amelyek mély sebeket okozhatnak... 

Vajon tényleg ez volt a megoldás? Vajon tényleg ezt akartuk? Szólal meg a sötét kérdés, melyre a válasz szívünk mélyén lapul...

Nők vagyunk... ez egy olyan fogalom, mely magába veszi az örökös harcot a test s lélek félelmével, vágyaival s akadályaival. Ez egy egy olyan örök körforgás, mely életünk bármely szakaszában, a nap bármely pillanatában jelen van... S mi ez a harc? Mi ez a kétség, félelem? Nos, az elfogadás kérdése, az önbecsülés értékelése, az igazi szépség meglelése és megértése. Ezek mind olyan pontok az életünkben, amellyel sokunk nehezen küzd meg, nehezen találja meg benne az igazi örömöt... És igen... Én is beleesetem ebbe a gödörbe, én is elveszettnek és értéktelennek érzem magam, nem látom a szépségem, nem érzem magamat magaménak s nem érzem, hogy felhőtlenül boldog lennék... 

Örök harcot vívni azzal, hogy a társadalomi kliséknek, a média éles nyelvének megfelelj, hogy ne rettegj attól, hogy mikor ki és hogyan néz rád, hogy ki és mit mond rólad, hogy ki és mi miatt érzed magad kényelmetlen helyzetben ,ez egy olyan harc, egy olyan háború melyet nehéz megnyerni...

És az élet ez által annyi sebet, heget hagyott rajtad az évek során, hogy már nem hogy más szavának sem, de a sajátodnak sem hiszel. Nem bízol az érzéseidben s nem hiszel abban ami valójában vagy...

Néha egy hullámvasút ez az egész s olykor fent vagy és igenis hiszel és bízol magadban, de utána ez a magabiztosság szertefoszlik mert az a kicsi kis szilánk ott van és szúr és mérgez s ezért megint összeomlik körülötted minden miben hittél és bíztál akkor ott fent. 

Talán az egész szituációban a legrosszabb, amikor hiába vagy a szerelmed számára a tökéletes hiába vagy a szüleid szemefénye s hiába tűnsz a barátaid szemében erős, ambíciózus jellemnek hogy ha ez csak egy álarc, ez csak egy felületesség...

Az a sok akadály, az a sok rosszindulat mely ér, annyira el tudja gyengíteni a szívet s a lelket ezzel pedig az észérvet is egyaránt... s olyan gondolatokkal van tele a fej melyek olykor kimondhatatlanok s olykor olyan facsaróan fájóak, hogy az már kimondhatatlan...

Amikor nem érzed magadénak a tested s a szíved, amikor úgy érzed, hogy nem igéz a szemed sem már s amikor nem érzed, hogy neki te vagy a legszebb... ezek azok a gondolatok melyek a kétség gödrének legmélyén tartanak... s miért? Mert a média, a társadalom ezzel traktál, hogy csak így, hogy csak úgy vagy jó s nem úgy ahogy vagy...

Ez egy olyan örök harc, amely az igazi szépség elfogadásáról szól s arról, hogy ez a szépség mindenkiben ott van csak mindenkiben máshogy, hiszen nem vagyunk egyformák és pont ezért tökéletes így ez a világ... És ha ezt felismerjük és megtanuljuk elfogadni és megérteni, akkor mi leszünk a legmagabiztosabbak!

Mert mindenki számára ott van az a személy, akinek Ő a legszebb,  legtökéletesebb Nő a világon és nem azért mert a média szépség ideáljának megfelelő a megjelenésed, hanem azért ami, aki vagy!

Azt mondják a szerelem vak, a szerelem egy múló hullám s, hogy első látásra nincs is... De egyben a szerelem vad, tüzes, lángoló és igazán felejthetetlen egy igazi szabad élmény... 

Életem eddigi pillanataiban nem egy hullámvölgy, nem egy kemény falba csapódás ért már... sokszor zárkóztam be ,sokszor vesztettem el a bizalmamat s sokszor adtam fel az álmaimat, azt amit szívem súgott.

Életünk során sok embert, sok gondolatot ismerünk meg, amely által formáljuk saját véleményünket, saját vágyainkat... velem is ez volt felülírtam a saját szabályaimat, átírtam azt, ami a helyes lett volna s inkább elengedtem azt, akihez a szívem húzott volna, mert féltem mert féltem bízni a szívemben, az érzéseimben... Ez egy olyan hiba az életünkben, amelyet akárhogyan is próbálunk kikerülni, átjátszani lehetetlen... 

De mégis volt annyi bátorságom, hogy szembe szálltam a félelmeimmel és belevágtam egy olyan utazásba a szívemmel, az érzéseimmel, amelytől igaz eleinte rettegtem, de így két év elteltével sem bántam meg... 

Sokszor hallom azt a kérdést, ha visszamehetnél az időben, mit üzennél a fiatalabb énednek? Nos, mostani fejjel, mostani gondolkodással már semmi olyat, amely változtatna a mostani jelenemen és jövőmön... Talán csak annyit mondanék magamnak, hogy ne félj belevágni, mert erős vagy és mindig jól döntesz!

És igen, életem legjobb döntése volt a múltbéli érzéseknek ÁLLJ!-t mutatni, hátat fordítani, igenis kilépni a mérgező kapcsolatokból, a sebeket okozó pillanatokból és nyitni egy olyan élet felé, amely csak is előnyt jelent ,amely begyógyítja a hegeket. 

Sikerült is megtalálni azt a személyt, aki a fény lett a sötét alagút végén, aki megvéd a fájdalmaktól, aki minden reggel s minden pillanatban mosolyt csal az arcomra, aki már csak a tekintetével is a szívem mélyéig hatol s aki nem fél velem az élet végtelen hullámvasútján keresztül menni. Vele minden pillanat más, vele minden emlék különleges s vele tudom, hogy olyan életem lehet, amelyre mindig is vágytam! 

A mai világban nagyon nehéz egy olyan társat, egy olyan párt találni, akivel a teljesebbnél is teljesebbnek érezheti magát az ember...de én megtaláltam Őt, az Álmaim Férfiját, a Tökéletest! Pontosan azért mert ismeri minden kis rezzenésem és mert a világon mindennél jobban szeret akármilyen bolond is vagyok! 

Azt, hogy mit hoz a jövő, hogy mit hoz a holnap sosem tudhatjuk, de ha mellettünk áll egy olyan személy aki támogat akkor a határ a csillagos ég! Feladni sosem szabad az igazi szerelmet hiszen mindenkire vár az Ő Hercege, csak a megfelelő pillanatot kell észre venni... Ezt én is elrontottam hiszen el kellett sétálnia előttem még egyszer, ahhoz, hogy tudjam Ő lesz az a személy aki nekem kell, akinek ki akarom mondani s ki is mondtam az IGENT! 

Nálam is voltak, vannak s lesznek hullámvölgyek, de együtt ezt mind átvészeljük, mert a legjobb csapat vagyunk, mert tudom, hogy Ő az akit nekem szánt a sors! Mert, hogy ha két világ egymásra talál, akkor a vihar sem választhatja szét Őket!

Sokat töprengtem már azon, hogy mi lesz ez után... jó-e ez így? Milyen lesz a jövő? Mi fog ezek után történni? Új kalandok? Új kihívások? Olyan falak melyekkel már máskor találkoztam?

Egy új ajtó kinyitása mindig ezeket a gondolatokat hozza ki belőlem...

Véget ért egy időszak karrierben s eltelt egy év a szerelemben...

Sok minden történt, sok minden változott...volt ami erőssebbé s volt ami még gyengébbé tett... mondtam olyat amit nem kellett volna s volt olyan is amit kellett volna...

Itt állni a kinyitott ajtó előtt s töprengeni azon, hogy belépjek-e, talán ez a legnagyobb s legsúlyosabb kérdés...

Annyi minden változott... Azt viszont tudom szerelem terén, hogy őt akarom s szeretem s szívem facsarja ki mikor közönbös velem... Tudom hogy szeret, de vajon én vagyok az élete értelme? Eltelt egy év egy sűrű élmény dús év... s a vad érzelmek mély érzelmekké alakultak... de hol van a Carpe Diem?  Hol van az élmény? Csak tengni lengni s ellenni? Ez lenne az egész?

Mire vágyik egy nő?...fordul meg sokunk fejében (legyen nő vagy férfi), igen mi nők is elgondolkodunk rajta hisz a mai férfiakban se érzelmiség, se romantika... S mit tesz egy nő próbálja saját magát ápolni romantikával, törődéssel... Ezért is van, hogy sokunk olyan sorozatokba, filmekbe, könyvekbe menekül ahol ezt megkapja... Mert mire vágyunk mi nők? A figyelmességre, a minőségi együtt töltött időre, arra, hogy a párunk mellett mi érezzük magunkat a legtökéletesebb nőnek a világon, hogy ragyogjunk...

De talán a legviccesebb, hogy sosem adjuk fel...legbelül mindig reméljük s hisszük, hogy ez máshogy is lehet...

Ugye, hogy ezek a gondolatok nem csak az én fejemben fordulnak meg? Sokan vagyunk még ezekkel az érzésekkel a szívünkben s az agyunkban egyaránt... De ez nem is baj hiszen ez lenne a normális, s talán egyszer megkapjuk azt a figyelmet, azt a szeretetet amit mi is táplálunk más iránt, (legyen szó szerelemről, karrierről vagy barátságról)... Egy biztos a remény hal meg utoljára... hiszem, hogy lehet olyan mint régen, hogy lehet még Carpe Diem...

Több mint egy évvel ezelőtt az esőben elrévülve nem gondoltam volna, hogy Ő lesz az kinek a karjaiban meglelem boldogságom az igazi szerelmet. S láss csodát eltelt egy év s most is az esőben révülök, de már itt állsz mellettem. Velem vagy örömben s bánatban, velem vagy ha szívem megszakad s velem vagy ha szívem az egekben van... 

Eltelt egy év s ezzel pedig egy mérföldkőhöz jutottunk, voltak jó s rossz pillanataink, emlékeink. A rosszaktól erősebbek a jóktól pedig életteljesebbek lettünk. Bármi is történt mindig megoldottuk mert egy jó csapat voltunk - vagyunk - s leszünk... szerinted pedig ,,A legjobb!''.

Nem vagyunk tökéletesek s nem is akartunk sosem azok lenni, mert pont ezekkel a kis hibáinkkal vagyunk úgy jók ahogy. Tettünk olyan dolgokat, olyan lépéseket amiket nem kellett volna vagy máshogyan kellett volna, de a szerelem erről szól az évek telte pedig arról, hogy egyre s egyre csak jobb páros legyünk. Igen egy éven már túl vagyunk...csiszolódtunk, változtunk, olykor meginogtunk, olykor sírtunk, de legtöbbször nevettünk s büszkén mosolyogtunk, hogy IGEN! Ő az én párom! 

Beléd estem az első találkozásnál s az újonnani első találkozásnál pedig még jobban s amikor legelőszőr megcsókoltál egyszerűen csak voltam csak úgy repkedtek a pillangók a gyomromban és tudom, mivel mesélted, hogy te is ezt érezted. Eltelt egy év a vad érzelmek mély érzésekké alakultak, erős kötelékké... Van még mit csiszolódnunk, de ez nem tántorít el attól, hogy harcoljak érted, hogy harcoljak értünk mert tudom, hogy Te vagy az én Hercegem az én mesebeli tökéletes hercegem... 

Most is úgy szakad az eső mint egy évvel ezelőtt amikor újra találkoztunk, amikor elindultunk egy közös úton... megfogtad a kezem, átöleltél s a mai napig nem engedtél el...

( Ha olvasod most ezt... igen te kiről a blogom szól... remélem te is érzed ezt)

Voltam...vagyok...s leszek is...!

Bolond voltam, mert hittem s bíztam olyanokban, akik miatt ilyen lettem. Bolond vagyok, mert ebben a világban, ebben a szörnyű világban még mindig tudok álmodni s merek is álmodni. Bolond is maradok, az ő bolondja, mert hiszem s tudom, hogy pont ezért szeret. És igen, azaz ember vagyok aki képes a felhőkön ugrálni, a szivárványon sétálni, de ezt neki köszönhetem... mert a szívét s az egész életét adta nekem mint én az enyémet neki! Olyan mint egy jin-jang hatás, ami belőlem hiányzik az benne megvan s ami benne nincs, az bennem meg van... és ez a tökéletes harmónia, a tökéletes kötelék, az igazi szerelem.

Rettegtem az első találkozástól, izzadt a tenyerem, remegett mindenem s mégis mikor már egy órája csak beszélgettünk s csak mondtuk-mondtuk felváltva, egyre jobban éreztem, ő pont olyan mint én, mintha magamat látnám s mégis féltem. Féltem, hogy ez a tökéletes érzés csak egy hirtelen pillanat s nem mertem megugrani a lécet, így el is buktam. De valahogy mégsem tudtam feladni, már akkor is olyan bolond, lökött voltam, hogy nem hagyott nyugodni a gondolat mi lehet vele, vajon ő is érezte amit én? Erőt vettem és megugrottam a lécet és ezt nem bántam meg a mai napig sem...

Sok minden történt jó is és rossz is, de ezek tettek minket erőssé, mert nem adtuk fel az első problémánál, mert harcoltunk azért, hogy működjön, mert tudtuk, hogy ez más ez nem csak egy egyszerű szerelem, ez valami más, ez valami különleges, valami megmagyarázhatatlanul gyönyörű... A napokban sok minden történt sok olyan ami változtatott a gondolkodásomon... sikerült újra ráeszmélnem arra, hogy ő pont olyan mint én...csak ő az én realista oldalam én pedig az ő optimista oldala.

Vannak hibáink van, hogy beengedjük a sötétséget s van, hogy elveszünk a mélyben. De én sosem fogom feladni, nem hagyom,hogy ott maradj, hogy elvessz a csendes sötétségben... mert én vagyok a te fényed a csicsergő fénysugarad... Beleestem ebbe a hibába én is, hogy beengedtem a sötétséget s nem találtalak benne téged, de megleptél, felfénylettél a sötétben és magadhoz szorítottál s azóta sem engedtél el és tudom nem is fogsz soha többé...

Van amikor már a szív a megszakad tehetetlenségében, s fájdalmában tengerbe ugorna. Bármit is teszünk a dolgok,  a sors írásán változtatni nem tudunk. Harcolunk de minek? Harcolunk de kiért? Harcolunk mert a szerelemnél nem lehet erősebb a sötétség...

Hegekkel, mély érzelmekkel újra s újra felállunk, küzdünk újra s újra, mert tudjuk, hogy ennek nem így kell lennie. Nincs olyan, hogy egy szerelem tökéletes, hibátlan. Hisz mi magunk sem vagyunk tökéletesek de ez pont így jó. A szerelem is ettől igazi, hogy olyan apró kis hibák, olykor mélypontok vannak benne amik még közelebb hozzák az embereket egymáshoz. De ehhez kettő kell, egy igazi páros mint te és én akkor, most s mindörökre. Olykor félünk kimutatni mit is érzünk milyen erősen is érezzük, ez nem szégyen nem kell szégyelni kimutatni azt ha valaki fontos számunkra legyen bármilyen nehéz is az élet.

Harcolok minden napban, minden pillanatban s miért, hogy úgy szeress mint én...

Felébredni egy álomból??... egy olyan álomból mely mindennél szebb sőt gyönyörűbb?? Mely sajnos visszahoz a valóságba, a komor szürkeségbe... Igen van ilyen s milyen szörnyű is ez....

Minden egyes nap mit nélküle töltök olyan mintha az álomvilágból a valóságba taszítanának... s ez a valóság oly szörnyű, oly nehéz, olyan mintha elvesztettem volna pedig nem mert velem van, az enyém, én pedig az Övé.

Mégis azt várom, hogy visszatérhessek a kis világomba ahol minden tökéletes mert átölel, mert megcsókol, mert egyszerűen csak velem van még ha csak alszik is mellettem... ennél több nem is kell...

Minden pillanatban Ő jár a gondolatomban mikor a távolság már felőrlően sok... s csak arra gondolok, hogy mikor álomra csukom szemeim akkor majd újra velem lesz...bár minden nap, minden pillanat egy álom lenne... bolond vagyok hisz az is mert vele lehetek. Megmutatta, hogy létezik még az az igazi szerelem s minden egyes éjszaka, s minden egyes nappal vele élem ezt át újra és újra...a szerelembe esést, az imádatot, az álmodást.

Mikor távol vagyunk egymástól olyan mintha nem is lenne, mintha még mindig egyedül járnám az utam, de ez nem így van mert itt vagyunk egymásnak. De nélküle egy nap örökkévalóságnak tűnik viszont mellette egy gyönyörű álom mit újra és újra visszajátszok mikor messze van tőlem.

Csak azt kívánom, hogy minden pillanatomat álmodhassam, hogy szerelembe eshessek minden egyes pillanatban és hogy ezt az Ő oldalán élhessem át a zord világ piciny kis tökéletességében.

El kell mesélnem valamit... valami igazán különlegeset...

Sok minden történt már velem ami olykor erőssé s olykor gyengévé tett... Rengeteg rögös utat bejártam már ahhoz, hogy most boldogabbnak tűnjek mint valaha...mert most az is vagyok, ez nem csak egy festett álarc, ez nem csak tettetés ez most már igazi mosoly...

Sokan bántottak, sokan okoztak sebeket, de voltak akik felemeltek, akik tartottak s akik nem tudtak bántani csak erősebbé tenni azért, hogy önmagam maradjak bármi is történjen s ez a családom volt. Nekik köszönhetek mindent ami vagyok a jót, a rosszat, mind azt ami engem alkot. Sokat tettek azért, hogy eljussak idáig s ezért hálás is vagyok nekik örökre. Most ez a kis kör tágult egy személlyel, aki közéjük tartozhat... aki szintén arra törekszik, hogy a legtökéletesebbet hozzam ki magamból.

Megajándékozott a szívével, a szeretetével... s ezt minden egyes nappal erősebben érzem, egyre erősebb a kötelék, a szeretet, az összhang szinte már tökéletes vagy már lehet az is. Az Ő kezébe oda merném adni a szívem, hogy vigyázzon rá mert tudom, hogy úgy vigyázna rá mint a szeme fényére... Szorosan ölelné, ápolná, betakargatná mint engem minden egyes hűvös éjszakán... elmenne érte még a világvégére is csak, hogy biztonságban tudja...

Esélyt adott arra, hogy higgyek abban, hogy van aki igazán tud szeretni, aki törődik velem, aki kezembe adná a szerelmét pont úgy mint én az enyémet...

Boldogabb vagyok mint valaha voltam mert vagy nekem, mert szerelmet adtál nekem, mert a kezembe adtad a szíved... s ez nekem mindennél többet jelent...