Csatát vívni egy olyan helyzettel, melyre sosem számítunk talán a legnehezebb... Elengedni egy olyan személyt, aki fontos számunkra talán a legveszélyesebb döntés... S ilyenkor a félelem, a kétség ami úrrá lesz felettünk.

Aggódunk, örlődünk s csak azt kívánnánk bár erősebbek lettünk volna s nem engedtük volna el a kezét...

Erősnek maradni lehetetlen, ha közben a szív majd megszakad... Mosolyogni úgy, hogy közben sírni tudnál s bátorítást adni úgy, hogy közben te magad sem tudod mi a helyes.

Fáj a csend s fáj a magány s az űr, melyet ez az egész hagyott maga után...

Vajon lesz még boldog pillanat, vajon lesz még érzéki csók? Vajon minden rendben lesz? S vajon úgy fog vagy jobban fog szeretni ezek után mint régen?

Hiányzik a pillantás, hiányzik a mosoly s hiányzik az ölelés, azaz ölelés, mely minden pillanatban megnyugtatott...

Oly távol s oly messze, hogy a szív beleremeg... Életünk során számos olyan kérdéssel kerülünk szembe, amelynél döntést kell hoznunk s az, hogy ez a döntés olyan legyen mely szívünkből szól...

Egy ismerősöm szavait említve... ,, Érdemes feltennünk magunknak a kérdést, hogy érzésünk szerint szabadon eldönthetjük-e mihez kezdjünk az életünkkel? Egy valami bizonyos, akiknek szabadságukban áll megválasztani, hogyan éljenek, azok általába véve boldogabbak..." (Pálma Engi)

Annyira elgonsolkodtató és szívhez szóló ez a gondolat, hiszen az életben sokszor hozunk meg olyan döntéseket, amelyekre a kényszer visz rá minket... Sokszor hagyunk hátra mindent csak azért mert úgy érezzük ez a helyes és sokszor kell rájönnünk arra, hogy az amit akár szabadon akár kényszerből véltünk helyesnek csak egy félre siklott elképzelés...

Hátunkon cipeljük életünk minden egyes emlékét s azokból okulva próbálunk helyesen cselekedni s olyan döntéseket hozni, amelyek mély sebeket okozhatnak... 

Vajon tényleg ez volt a megoldás? Vajon tényleg ezt akartuk? Szólal meg a sötét kérdés, melyre a válasz szívünk mélyén lapul...