Talán az a legtisztább, ha elmesélem azt mit is gondolok... Elmesélem azt milyen is mikor háttérbe szorítod önmagad, elmesélem azt, milyen az, amikor mindig is arra neveltek, hogy hogyan viselkedj, hogyan legyél más, hogyan legyél különbb másoknál s hogy hogyan vagy többre képes mint mások, s elmeséljem azt, miért változtam ekkorát.

Mindig is alkalmazkodó voltam, sosem szítottam a vitát, nem generáltam bajt s nem is kerestem a sötét oldalt. De akkor miért lett minden ennyire más?

Hát igen miért? Megváltoztam s nem is akarok már az lenni aki voltam, akit a földbe döngölnek, akit a keselyűk elé dobnak... Nem akarok többet oktalan bizalmat nyújtani s nem akarok többet álarcok mögé bújni, nem kellenek a kényszerített helyzetek s ezzel együtt az álszent emberek.

Megváltoztam, felnyílt a szemem s lehet, hogy ez már egy teljesen másik kötet, egy új, tiszta könyv, melyben már sosem leszek az kinek hittetek. 

Nem veszett el a jóság, a kedvesség, a kegyelem de most már igenis tudom hol a helyem... Lehet, hogy kemény az őszinteség, de legalább vállalom az arcomat!

S ez, ez a gyarló világ, hol a barátság már csak illúzió, egy ragasztott címke, mely kihasználható. Ez nem érdemli meg azt a jót, mit szívem diktál. 

Ésszel kell élni s előrehaladni, mert a szív ehhez túl könnyen törik. Nem bízhatsz bárkiben, nem lehetsz jó akárkivel, mert úgy sem az számít ki vagy, hanem hogy milyen ragasztott címkéd van... 

S ha elnyomod azt ki igazán önmagad, szépen lassan elveszítessz mindent, mi miatt lettél az aki legbelül igazán vagy!

A változás ha fájó is, de nem mindig rossz dolog, hiszen minden csúfban van valami jó, valami szép, valami tanulságos. És az, hogy tisztább szemmel látod a világot nem jelenti azt, hogy rossz ember vagy mostantól...

Sokszor töpprengek azon, mi az élet értelme? Mi az ami fontos vagy ki az aki fontos? Számít-e az ismeretség, a barátság vagy ez csak egy felszínes gúnyruha már?

Az élet tényleg nem szólna másról csak az érdekről, az alkalmi kedvességről, a felszínességről?

És ilyenkor tör fel belőlem a kérdés...hol rontjuk el, hogy az emberek mindig csak átverik egymást?

Mindig bántott a tudat mert nem tudtam beilleszkedni, de most már tudom, hogy ez egy mesterkélt világ és egy olyan hely, ahol sosem fogadnának be csak eljátszák, megjátszák és röhögnek a hátad mögött, ahol már nem  az számít, hogy éppen milyen álarcot huzol aznap... Undorító, mocskos világ, melyben jobb ha a szíved a kispadon marad!

Franz Kafka mondta jól: ,,Én szégyelltem magam, amikor rájöttem, hogy az élet egy álarcosbál és én az igazi arcommal vettem részt rajta..."

Mindig csak probálkozni, próbálkozni hátha Te nem akartad eléggé s közben kiderül Ők azok akik sohasem akarták eléggé... 

Műmájer mosoly, megjátszott kedvesség s mégis elég egy szó egy nézés egy tett, egy kép ahhoz, hogy eltöröljék azt amiben hittél...

Az a sok láthatatlan seb, az a sok pofára esés, a szavak nélküli megbántás, mind mind csak lejjebb küld s azt érezteti, sosem lehetsz olyan mint amit elvárnánk tőled...

De semmi gond, az élet ilyen kiszámíthatatlan s megbotránkozató, de valahogy mégis mindig felállunk s tanulunk abból kiben, hogyan bízhatunk...

Sok mindenkit elveszetettem az évek alatt, sok mindenki nem támogatott és sok mindenki irigy volt a céljaimra, az álmaimra... most már belátom az önfejlesztés a célok, az álmok ára a magány!

De az élet is olyan mint Nap! Minden reggel, minden nap egy új esély arra, hogy megtaláljuk Önmagunkat, a célunkat hisz a Nap is minden reggel felkel mi sem adhatjuk fel a csúf világgal szemben.

De egyet egy életre megjegyeztem:

Majd mikor kopogtatnátok az ajtómon vagy csak felsimernétek milyen is ez, ne lepődjetek meg, ha a válasz sem érkezik meg... És legyek bármilyen rossz is bárki szemében, büszkén, emeltfővel fogom válllani azt, hogy én igenis a saját arcommal jöttem el ebbe az álarcos, kamu világba!

Elítélsz azért mert bizalmatlan vagyok? Mert nem tudok elköteleződni? Nos köszönd azoknak akikben hittem, köszönd azoknak, akikben bíztam s mégis hátba szúrtak, mégis kihasználtak, porba tiporták azt aki mindig mellettük állt...

Legyek kedves? Legyek megértő? Legyek jó? Legyek az akinek látni akarsz? Akkor mutasd meg, hogy van még ennek a világnak olyan oldala, ahol létezik a bizalom, létezik az igazi szeretet! S ha látom talán elhiszem neked majd, hogy van még okom a mosolygásra.

,,Csak álltam s hagytam, hogy olyan emberek döntsenek az érzéseimről, a gondolataimról, akiknek nem is állna jogukban..." Hagytam, hogy ők formáljanak, hogy miattuk rossznak s hibásnak tartsam magam, hagyták, hogy a szakadék szélén egyensúlyozva végül lezuhanjak s feladjam...

Feladtam már nem egyszer, nem kétszer és mégis itt vagyok! Igaz tele hegekkel, tele félelmekkel, de egyúttal tele erővel is, hogy igenis újra talpra állok, hogy újra enyém lesz ez az élet, mellyel megszülettem s átveszem az irányítást. A gyeplő mostantól az én kezemben lesz és marad is és nem pedig azokéban, akiknek bizalmat szentelek. 

Az én életem, az én döntésem, hogy ebbe az életbe, ebbe a kis filmbe kinek van helye és ki érdemli meg azt a tiszteletet, hogy bízzak benne. 

De egy biztos, az évek, a kudarcok, a sérülések csak erősebbé tettek és kegyetlenebbé, nem én leszek az aki megalázkodik a megbecsülésért s nem én leszek  aki vakon követi azt akit szeret.

Az álmainkért, a boldogságunkért, a megérdemelt tiszteletért, a sikerért nekem, csak is nekem kell taposnom, tennem mert az akire mindig is számíthatok az Én vagyok s leszek...

Bezárult ajtók, megkopott kulcsok s porosodott kilincsek már azok az emlékek, amelyeket most magam mögött hagyok s többet nem fogom se kinyitni se leporolni őket... Elvesznek a sokaságban, a sötétben, mint a padláson megbújú ezernyi megkopott emlékek. Lehet lesz olyan, hogy felidézem s ránézek ezekre a zárt ajtókra, de tudom, hogy kinyitni többet nem fogom őket már. Csak emlékként s tanulságként maradnak meg a szívemben, hogy mindig tudjam majd, hogy a céljaimért honnan hová és milyen úton jutottam el... 

Van az a pillanat amikor annyira tehetetlenek s annyira elkeseredettek vagyunk azért mert nem jó amit teszünk vagy gondolunk, hogy hülyeségeket csinálunk... S ilyenkor a régi sebek, a régi hegek előtérbe kerülnek s újból felszakadnak hiába is ellenkezünk.

Van az a pillanat amikor tehetetlenségünkben olyan szavakat mondunk ki, amelyeket egyáltalán nem akarnánk, de mégis a sebzett lelkünk vagy a számunkra lévő igazságtalanság hozza ki. S ezeket már nem tudjuk visszavonni, akármennyire is szeretnénk... s lehet hogy ezek miatt elromlik teljesen minden... az irántunk érzett szeretet, szerelem meggyengül s ezért mi vagyunk a hibásak, mert az indulat szólal meg a józanész helyett...

,, Lehet, hogy elcsesztem teljesen s lehet örökre... Lehet arra vagyok ítélve, hogy egyedül legyek... Lehet a sors, a karma dolgozik... Most itt könnyek közt, próbálom megtalálni az utat, hogy jó legyek, hogy ne csesszem el."

,,Azt hittem többet nem lehetek már igazán szerelmes, hogy többet már nem fogom érezni a pillangókat, hogy nem fogom érezni azt a ragyogást mint ahogy a filmekben is van. De jöttél Te és megmutattad, hogy lehet még igazán szeretve lenni. Én pedig annyira beléd szerettem, hogy mindent is tökéletesnek akartam, magamat, az otthonunkat, a mindenünket is... S ezzel csesztem el, mert túl maximalista vagyok, mert túl érzelmes vagyok, mert a szívemre veszek mindent, mert neked csak is a legjobbat akartam, mert Te voltál - vagy - s leszel az akit igazán szerettem, szeretek és szeretni fogok... "

Sokszor hibázunk az életben, sokszor teszünk vagy mondunk olyat, amit nem kellene s sokszor nem mondjuk ki azokat amiket kellene. Azt szokták mondani, hogy az ember a hibáiból tanul... Hát nem tudom nekem milyen leckét kellene megtanulnom mert még mindig ugyanazokat a hibákat követem el mint eddig az életem során...

,, Lehet segítségre van szükségem, lehet kell egy fény az alagút közepén, hogy megtaláljam a végéhez vezető fényt... Nem találom a megoldást, hogy hogyan legyek jó és ez fáj..."

Annyira megcsócsált már az élet minket, kidobott, vert, eldobott, átcseszett s mégis itt vagyunk s keressük a boldogságunkat, én benned megtaláltam, én szerelmes lettem beléd annyira mint még sose s most félő, hogy mindent elrontottam, mert olyat mondtam amit nem kellett volna... S most itt ülök egyedül sírva és keresem a megoldást, hogy a szívem ne szakadjon meg még ennél is jobban, hogy ne veszítsem el azt, aki megmutatta, hogy létezik még igaz szerelem. Mert ami köztünk volt - van az más, ez nem csak egy fellángolás, ez nem csak egy szerelem ez annál sokkal több s remélem sokáig fogod  fogni még a kezem és karjaidba zárni... Olyan vagy nekem mint egy legális heroin... 

(,,Lehet, hogy magamra maradok ezek után s lehet mindenkit eltaszítok mert félek önmagam lenni s mert félek teret engedni annak, hogy elfogadjam nem kell mindent egyedül megoldanom már...")

Sosem voltam az a lány, aki feladta volna az álmait, a céljait... Mindig is küzdöttem az elérésükért s a tiszteletért... S most mégis történtek olyan dolgok, amelyek térdre kényszerítettek s megváltoztatták a nézőpontomat a világgal, az emberekkel szemben.

Keménnyé, sebezhetetlenné váltam olyanoknak köszönhetően akik csak átgázoltak rajtam. A szívem s a lelkem mélyre eltemettem a legsötétebb kis zugba, olyan helyre amit sokszor én sem találok már... S csak is az lebegett előttem, hogy erős legyek, hogy felálljak s megmutassam ki is vagyok igazán.

Most itt állok egy teljesen új út kezdetén, egy új céllal a szemem előtt s tudom, hogy ezt az utat már nem egyedül kell végig vinnem, végig küzdenem. Belépett, beszáguldott az életembe s gyökerestől felforgatta az egészet. A rendszerből, a várból, a tökéletes magányból, csinált egy bolondos ám de felejthetetlenül tökéletes káoszt. S ez a káosz minden szempontból a legjobb ami történhetett velem... Mert ő ott áll a vihar közepén s karjait nyújtva húz magához, fülembe súgva azt, hogy ez így tökéletes... S ilyenkor a hangok elhalkulnak, a valóság vakító fényei elhalványulnak s csak a biztonság és a szeretet marad.

Lehet akármilyen kaotikus is az életem, szakadhat százfelé a világom s kerülhet elém lehetetlenebbnél is lehetetlenebb akadály, mellette minden értelmet nyer s mellette minden sötét gondolatomat elfeledem.

Ő a kulcsa annak, hogy higgyek abban, hogy igenis számít az aki vagyok, az aki lenné szeretnék és, hogy az is számít ki voltam s ez által ki lettem. Ő az, aki megmutatta létezik még feltétel nélküli szerelem, hogy létezik még borúban napfény s esőben szivárvány. 

Megtalálta a lelkem, a szívem összetört darabjának utolsó kis szilánkját...

S most csak itt ülök és azon gondolkodom, hogy ez tényleg megtörtént-e? Hogy ez tényleg ennyire valós-e? És igen rá kell döbbennem, hogy ez mind igaz, ez nem ámítás, ez nem álarc, tényleg azért szeret aki vagyok s nem azért akinek látni akarna... 

Minden félelem elszállt, minden kétségem, az utolsó kis sötétségem is elfeledtem most már mert ebben a pillanatban jöttem rá, hogy mit is ad az élet, ha jó s mosolyt csal az arcomra, akkor nem szabad elengednem s elrontanom mert nem lehet véletlen, hogy kaptam egy újabb esélyt, egy új embert az életembe...

Azt mondják a pénz csak egy papír, egy túlértékelt fecni, melyért az ember akár ölni is képes... 

S van aki csak azért, hogy tényleg éreztesse fontos számára az a személy, akit közel enged a szívéhez még ezt a fecnit is képes odaadni mert számára nem olyan értékes mint a másik számára...

Hányszor estem abba a hibába, hogy a szívemre hallgattam az eszem helyett... S hányszor adtam több ezreket azért, hogy éreztessem nekem fontos volt az a valaki... Támogatás? Segítség? Nevezhetjünk akár hogyan, ha az illető nem becsüli meg csak kihasználja azt amid van... Sőt egyenesen a képedbe hazudva meglop, törbe csal!

Elhiteti veled a csillagos eget, elveszi majd eltipor s semmibe veszi azt amit tettél érte és mind ezt miért? Azért a jelentéktelen túlértékelt papír darabért, azaz a PÉNZÉRT! 

S mikor a kölcsönt, mit te a szíved jogán adtál neki ( mert voltál olyan hülye ) visszakérnéd csak mocsok, megjátszott mosolyt kapsz, mellyel elhinti benned azt, hogy egyszer még viszont láthatod azt amit a szeretetért odaadtál! Tisztesség ugyanmár hol van itt ilyen? 

Bízni? Hinni? Ugyanmár minek, hisz ha valakinek lenne szíve, lelkiismerete, akkor már jelét adta volna, hogy nem egy szemét, mocsadék, aki csak kihasználta a helyzetet, hogy meglopja a lelked, a szíved, a becsületed, a tisztességed s nem mellesleg a pénztárcád!

Remélem olvasod Te ki miatt elvesztettem az utolsó reményemet is az emberek iránt! 

A karma dolgozik, a sors úgy is visszaadja, azt amit tettél! Csak azt mondd meg miért is érdemeltem ki ezt én tőled...?

De majd meglátjuk ki nevet a végén! Mert ez csak a kezdet...

 Ezt mindenkinek, aki szerint egy rohadt k*rv*nak számít, az erős, önálló nő!!! 

Mondd leültél már velem egyszer is beszélgetni... Szemtől szemben csak te és én? Hallottad már a véleményem a világról, a gondolataim az élet nagy kérdéseiről? Hallottál már bármi olyat tőlem, ami miatt elítélsz? Megítélsz a kemény külső, a smink és az élet alapján? 

Szokták mondani, hogy egy könyvet ne a borítója alapján ítélj meg, szerintem ez az emberekre is igaz...

Kíváncsi lennék, vajon a véleményed akkor sem változna? Vagy gyökeres szinten törne össze az a tükörkép, melyet az én arcomhoz támasztottál magadban?

Elítélsz, utálsz mert kiállok magamért, mert erős jellem vagyok mert nem hagyom, hogy eltiporjanak, mert egyedül is megállom a helyemet a világban?  Felháborodsz, idegesíted magad ha meglátod a nevem, ha meghallod a hangom vagy meglátsz... Ez csak azért vicces mert valamit akkor rohadt jól csinálhatok...

Igen ezek azok a mondatok, gondolatok, amik nap mint nap elhagyják az erős, céltudatos nők fejét, azért mert a hátuk mögött elítélik, kibeszélik őket... És nem, nem akadunk ki rajta, ha azért gyűlőltök, mert valamit jól csinálunk vagy mert valamit elértünk az életben... Pont, hogy fordítva! Erősebbek, büszkébbek s hajthatatlanabbak leszünk!

K**vázz le nyugodtan, köpj le a hátam mögött, forgasd csak a szemeid s hazudj olyat ami sosem volt igaz! Az igazságra úgyis mindig fény derül!

Lehet, hogy nem is düh, hanem egyszerű féltékenység csak? Ha ismernél tudnád, hogy mik az elveim, hogy mik a céljaim és, hogy mit képviselek, főleg a saját nemem nevében.

Érdekel, kíváncsi vagyok és igen felveszem csak, hogy ezt bóknak veszem, erősít engem abban, hogy valamit jól csinálok, ráadásul nagyon jól hisz a szádra veszed a nevem...

Állítsátok meg a világot, csak egy kicsit, hogy ki tudjak lépni s fel tudjam égetni mind azt mi nem enged ahhoz, hogy mosolyogjak... hogy elégessek minden olyan szálat s köteléket, mely csak újabb sebeket okoz, mint az ostor csapása...

Állítsátok meg a világot, hogy ki tudjak szállni, hogy ne tudjak többet érezni, hogy ne kelljen újra s újra mosolyt erőltetni, hogy ne kelljen az érzéseimmel harcolni...

Csak nem akarok többet érezni sem szeretetet, sem szerelmet, sem barátságot sem semmi mást...

Elég volt abból, hogy küzdjek valakinek a szeretetéért, azért, hogy helyet kapjak a szívében, hogy fontos legyek a számára...

Csak megállok s mindent felégetek, mely gyengévé tesz, mely miatt forgolódom éjjelente, mely miatt elfelejtem azt ki is vagyok s mit is érdemlek...

Többet nem fogok megalázkoldni azért, hogy szeressenek, hogy tiszteljenek, hogy becsüljenek többet nem...

S amint az utolsó szál is porrá égett meg merem lépni az újévet!

Vajon tetteinknek mekkora súlya lehet? Vajon megfizetünk mind azért, amit tettünk legyen az akár jó, akár rossz? S vajon a karma hagyja, hogy ezt mind lássuk?

Mi lehet az oka annak, hogy hibákat követünk el? S mi lehet az oka annak, hogy ezekre a bizonyos hibákra csak később ébredünk rá? Tehet-e a lélek, a test arról, hogy mit tesz? 

De a legnagyobb kérdés mégis az, hogy vajon a mai világban az ész vagy a szív irányítja az emberi kapcsolatokat? Ez egy igazán velős és nehéz kérdés... Vajon létezhet még szívbéli szerelem vagy most már mindenki az eszére hallgatva próbálja megtalálni a legjobb lehetőséget, aki mellett lecövekelhet? Létezik még igaz szerelem, mint a mesékben?

Utolsó kapcsolatomig én is a szívemre hallgattam s az eszemet kútba dobtam... de ha most kellene kapcsolatot építenem nem tudom, hogy a szívem dobbanására figyeljek vagy strigulázzam a pró és kontra érveket kézen fogva az eszemmel...! Lehet a rengeteg csalódástól melyeket a szívem kapott nem is tudnék szívből gondolkozni már... Vajon lehet ésszel szeretni s szerelembe esni?

Számos közeli ismerősöm van mindkét oldal példájára, van aki a szívére hallgatott s a mai napig boldog párkapcsolatban él s van aki pedig az ésszerűbb utat választotta, szintén boldog kapcsolatban élvén a mai napig. Tényleg lehetetlenség megfejteni a kérdést, hogy aki egy kapcsolat előtt áll vajon melyik érzésére hallgasson...az eszére vagy a szívére, ugyanis ennél nincs aranyközép út s soha nem is lesz...

De egy bizonyos bárki bármelyiket választja, okot tud adni arra, hogy mi az ami miatt feladta az érzéseket a mérlegelendő érvekért cserébe... 

Vajon tényleg egy új korszak kezdődött s leáldozott ezzel a szív szerelemnek?

Olykor oly annyira megszakad a szív, hogy többet érezni sem akarnánk dobbanását...

S olykor oly annyira megtörik a lélek, hogy egyetlen kedves szó kevés ahhoz, hogy fájó darabjait összeolvasszák...

Vajon miért ilyen érzéketlen ez a világ? Vajon miért nem számít már az igaz szeretet? S vajon miért van az, hogy mi teperünk, küzdünk, harcolunk azért, ami lehet már csak múló emlék gondolata? 

Miért olyan nehéz kimondani azt, ha érzünk s miért olyan nehéz tudatni azt, hogy a világ nem kerek nélkülünk?

Taszítanak a csöndes, kimondatlan szavak s elhalványúlnak a megemlített gyönyört hozó szép szavak...

Hinni s bízni abban, hogy ennél már csak jobb lehet s reményt adni a sötétségben annak, ami jelenleg lehetetlen... Talán ez most a legnehezebb...

Harcolni azért, hogy elhigyjük, hogy elhitessük magunkkal ezt az egészet, hogy ez csak egy pillanatnyi káosz mely csak jobb lesz talán a legnehezebb dolog ebben a pillanatban...

Megszakad a lánc s a láng is halványul s a szakadék szélén állva csak azt reméljük már, hogy legyen ki kezünkért nyúl, legyen ki magához húz s legyen ki ezért a szerelemért szintén úgy harcol...