Sosem voltam az a lány, aki feladta volna az álmait, a céljait... Mindig is küzdöttem az elérésükért s a tiszteletért... S most mégis történtek olyan dolgok, amelyek térdre kényszerítettek s megváltoztatták a nézőpontomat a világgal, az emberekkel szemben.

Keménnyé, sebezhetetlenné váltam olyanoknak köszönhetően akik csak átgázoltak rajtam. A szívem s a lelkem mélyre eltemettem a legsötétebb kis zugba, olyan helyre amit sokszor én sem találok már... S csak is az lebegett előttem, hogy erős legyek, hogy felálljak s megmutassam ki is vagyok igazán.

Most itt állok egy teljesen új út kezdetén, egy új céllal a szemem előtt s tudom, hogy ezt az utat már nem egyedül kell végig vinnem, végig küzdenem. Belépett, beszáguldott az életembe s gyökerestől felforgatta az egészet. A rendszerből, a várból, a tökéletes magányból, csinált egy bolondos ám de felejthetetlenül tökéletes káoszt. S ez a káosz minden szempontból a legjobb ami történhetett velem... Mert ő ott áll a vihar közepén s karjait nyújtva húz magához, fülembe súgva azt, hogy ez így tökéletes... S ilyenkor a hangok elhalkulnak, a valóság vakító fényei elhalványulnak s csak a biztonság és a szeretet marad.

Lehet akármilyen kaotikus is az életem, szakadhat százfelé a világom s kerülhet elém lehetetlenebbnél is lehetetlenebb akadály, mellette minden értelmet nyer s mellette minden sötét gondolatomat elfeledem.

Ő a kulcsa annak, hogy higgyek abban, hogy igenis számít az aki vagyok, az aki lenné szeretnék és, hogy az is számít ki voltam s ez által ki lettem. Ő az, aki megmutatta létezik még feltétel nélküli szerelem, hogy létezik még borúban napfény s esőben szivárvány. 

Megtalálta a lelkem, a szívem összetört darabjának utolsó kis szilánkját...

S most csak itt ülök és azon gondolkodom, hogy ez tényleg megtörtént-e? Hogy ez tényleg ennyire valós-e? És igen rá kell döbbennem, hogy ez mind igaz, ez nem ámítás, ez nem álarc, tényleg azért szeret aki vagyok s nem azért akinek látni akarna... 

Minden félelem elszállt, minden kétségem, az utolsó kis sötétségem is elfeledtem most már mert ebben a pillanatban jöttem rá, hogy mit is ad az élet, ha jó s mosolyt csal az arcomra, akkor nem szabad elengednem s elrontanom mert nem lehet véletlen, hogy kaptam egy újabb esélyt, egy új embert az életembe...