Talán az a legtisztább, ha elmesélem azt mit is gondolok... Elmesélem azt milyen is mikor háttérbe szorítod önmagad, elmesélem azt, milyen az, amikor mindig is arra neveltek, hogy hogyan viselkedj, hogyan legyél más, hogyan legyél különbb másoknál s hogy hogyan vagy többre képes mint mások, s elmeséljem azt, miért változtam ekkorát.

Mindig is alkalmazkodó voltam, sosem szítottam a vitát, nem generáltam bajt s nem is kerestem a sötét oldalt. De akkor miért lett minden ennyire más?

Hát igen miért? Megváltoztam s nem is akarok már az lenni aki voltam, akit a földbe döngölnek, akit a keselyűk elé dobnak... Nem akarok többet oktalan bizalmat nyújtani s nem akarok többet álarcok mögé bújni, nem kellenek a kényszerített helyzetek s ezzel együtt az álszent emberek.

Megváltoztam, felnyílt a szemem s lehet, hogy ez már egy teljesen másik kötet, egy új, tiszta könyv, melyben már sosem leszek az kinek hittetek. 

Nem veszett el a jóság, a kedvesség, a kegyelem de most már igenis tudom hol a helyem... Lehet, hogy kemény az őszinteség, de legalább vállalom az arcomat!

S ez, ez a gyarló világ, hol a barátság már csak illúzió, egy ragasztott címke, mely kihasználható. Ez nem érdemli meg azt a jót, mit szívem diktál. 

Ésszel kell élni s előrehaladni, mert a szív ehhez túl könnyen törik. Nem bízhatsz bárkiben, nem lehetsz jó akárkivel, mert úgy sem az számít ki vagy, hanem hogy milyen ragasztott címkéd van... 

S ha elnyomod azt ki igazán önmagad, szépen lassan elveszítessz mindent, mi miatt lettél az aki legbelül igazán vagy!

A változás ha fájó is, de nem mindig rossz dolog, hiszen minden csúfban van valami jó, valami szép, valami tanulságos. És az, hogy tisztább szemmel látod a világot nem jelenti azt, hogy rossz ember vagy mostantól...