Olykor oly annyira megszakad a szív, hogy többet érezni sem akarnánk dobbanását...

S olykor oly annyira megtörik a lélek, hogy egyetlen kedves szó kevés ahhoz, hogy fájó darabjait összeolvasszák...

Vajon miért ilyen érzéketlen ez a világ? Vajon miért nem számít már az igaz szeretet? S vajon miért van az, hogy mi teperünk, küzdünk, harcolunk azért, ami lehet már csak múló emlék gondolata? 

Miért olyan nehéz kimondani azt, ha érzünk s miért olyan nehéz tudatni azt, hogy a világ nem kerek nélkülünk?

Taszítanak a csöndes, kimondatlan szavak s elhalványúlnak a megemlített gyönyört hozó szép szavak...

Hinni s bízni abban, hogy ennél már csak jobb lehet s reményt adni a sötétségben annak, ami jelenleg lehetetlen... Talán ez most a legnehezebb...

Harcolni azért, hogy elhigyjük, hogy elhitessük magunkkal ezt az egészet, hogy ez csak egy pillanatnyi káosz mely csak jobb lesz talán a legnehezebb dolog ebben a pillanatban...

Megszakad a lánc s a láng is halványul s a szakadék szélén állva csak azt reméljük már, hogy legyen ki kezünkért nyúl, legyen ki magához húz s legyen ki ezért a szerelemért szintén úgy harcol...