Állítsátok meg a világot, csak egy kicsit, hogy ki tudjak lépni s fel tudjam égetni mind azt mi nem enged ahhoz, hogy mosolyogjak... hogy elégessek minden olyan szálat s köteléket, mely csak újabb sebeket okoz, mint az ostor csapása...

Állítsátok meg a világot, hogy ki tudjak szállni, hogy ne tudjak többet érezni, hogy ne kelljen újra s újra mosolyt erőltetni, hogy ne kelljen az érzéseimmel harcolni...

Csak nem akarok többet érezni sem szeretetet, sem szerelmet, sem barátságot sem semmi mást...

Elég volt abból, hogy küzdjek valakinek a szeretetéért, azért, hogy helyet kapjak a szívében, hogy fontos legyek a számára...

Csak megállok s mindent felégetek, mely gyengévé tesz, mely miatt forgolódom éjjelente, mely miatt elfelejtem azt ki is vagyok s mit is érdemlek...

Többet nem fogok megalázkoldni azért, hogy szeressenek, hogy tiszteljenek, hogy becsüljenek többet nem...

S amint az utolsó szál is porrá égett meg merem lépni az újévet!